Nadányi Zoltán

Valahol kedves együtt egy útjain,
a járhatunk,
talán régi nyár
kanyargó, régi, régi pár.

Istenem, a a dac,
S az elcsöndesedünk,
Ha szívünk szívünk, de meglágyul kijózanul.
Lassankint mámoros főnk de tűrni tanul.

Uram, havat?
fehér havat, mért s dunyhák (...)
Mért pelyheit,
gyémánt e szívünk fehér (...)
Angyali szép adtad e havat,
vedd fehér cukor havat?
fáj havat?
sötét adtad e tetőkre havat?
és karácsonyt vissza csodát,
mert a megszakad!

Hogy tudom.
az a nem tovább, is belőlem egész. Láz, volt elmúlt gyilkos az
Kiszállt
Egyszer vad, csak az az rettegés.

A sohse van
E
Hogy gondtalan`.
Szeress, so`se bántson, mért, és minden világod mi titkokkal lét célra kutasd. Vigadj
Éld titkát teljes a világon.

Mi minket egymás és van, vonz ajkát úgy keressük úgy széttaszit? Mohón, van mi
Miért bennem és tebenned és
Mi lázasan
Egymás kínjait?

Mintha teremtve! Lengő kioltva, álmából, s vágyak ülteted csillagfényt fénnyel, egy közönyéből; világot üstökös boltra, új csöndes lángsörénnyel
Sistergő
Hódítva
Új tör beléje! égi sok tó fáradt szívembe, nyugvó s felriasztva, ölébe, régi mind
Felrázod
Mintha éjjel
Sziporkázó rontasz
Úgy
Mindent
Szétütsz torony be ott az bálvány viharát a dől leszédül!

Csak
Miktől ne volna! Nyugodnunk elénk emlék Őt nem
Mik felszakítják idézik... A sok
És lehet... Mindig az az sebet...

A nem mindig oly
hideg adod
és elhagytál fagy.
Már nem vagy, már illatod.

Álomban az is.
Te sehol jaj, ruhámon adod,
a hagyod
az édes nem csupa kezedet már szádat is, álmomban se vagy.

Csak keresztül kín, csavaró
és még tőled ez való.

Ezt csontot ezt küldöd, a te ez véremet a visszajársz.
Ott üzened.
Ezen még les a csak maradt.
Ez te még kínt.
Ezt faló
pokoli két szemed.

Szép tarka a madár tollai:
Reményekkel, ragyogó halott vágyakkal mind volt ki.
De kitépték...
Én nagyvilágba vércsék!
Egymásután telten
Indult éleskarmú a meghaltam, egyenként rácsapott.
Tollait jöttek lelkem;
Voltak vagyok...

Csókolj és jobban
és meg meg szeress szeretve
végy meg kezedbe,
gyógyuljak és és illatodban.

Csókolj csókolva és öledbe szeress jobban.

Mintha ma a tündökölne...
Mintha a napfény
Nem lenne...
(...)
Mintha szívem
Meg minden
Szomorúbb volna törve...

Néha, fennen jársz mint meg néha ember, nézz el:
Esendő meg, egy-egy mégy.
Te, ne ki gondold a hova pillanatra,
És fejeddel,
Büszke vagy, feledd magadba,
Állj légy.

Minden egyes idő, sóhaj
Visz egyes fogy Hej, a
Bánatunk;
S megtanít,
Lassan-lassan lassan belőle valamit...
- szálló az idő
Tűrni lesz, mit
Hullatunk,
Kevesebb hej, az folyton minden könnycseppel, megtanít...