Nadányi Zoltán

Istenem, de elcsöndesedünk,
Ha mámoros főnk kijózanul.
Lassankint de meglágyul a dac,
S a szívünk, a szívünk tűrni tanul.

Uram, mért adtad e havat?
sötét tetőkre szép havat?
(...)
Mért adtad e fehér havat?
fehér karácsonyt és havat?
(...)
Angyali dunyhák pelyheit,
gyémánt havat, cukor havat,
vedd vissza e fehér csodát,
mert fáj a szívünk s megszakad!

Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.

A lét titkát so`se kutasd.
Éld a világod gondtalan`.
Szeress, vigadj és sohse bántson,
Hogy minden mért, mi célra van
E titkokkal teljes világon.

Mi van tebenned és bennem mi van,
Mi minket úgy vonz és úgy széttaszit?
Miért keressük mohón, lázasan
Egymás ajkát és egymás kínjait?

Mintha csöndes éjjel
Sziporkázó fénnyel, lengő lángsörénnyel
Sistergő üstökös tör az égi boltra,
Mindent felriasztva, csillagfényt kioltva,
Úgy rontasz szívembe,
Hódítva s ott egy új világot teremtve!
Új vágyak viharát ülteted beléje!
Mintha torony dől be nyugvó tó ölébe,
Felrázod álmából, fáradt közönyéből;
Szétütsz s a sok régi bálvány mind leszédül!

Csak az a sok emlék ne volna!
Miktől nyugodnunk nem lehet...
Mik Őt mindig elénk idézik...
És felszakítják a sebet...

A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.

Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.

Csak ez a csontot csavaró
és véremet faló
pokoli kín, csak ez maradt.
Ez még tőled való.

Ezt még te küldöd, ezt a kínt.
Ezt még te üzened.
Ezen keresztül visszajársz.
Ott les a két szemed.

Szép tarka madár volt a lelkem;
Voltak ragyogó tollai:
Reményekkel, vágyakkal telten
Indult a nagyvilágba ki.
De jöttek éleskarmú vércsék!
Egymásután mind rácsapott.
Tollait egyenként kitépték...
Én meghaltam, halott vagyok...

Csókolj meg és szeress jobban
és csókolva és szeretve
végy öledbe és kezedbe,
gyógyuljak meg illatodban.

Csókolj meg és szeress jobban.

Mintha ma minden
Szomorúbb lenne...
(...)
Mintha a napfény
Nem tündökölne...
Mintha a szívem
Meg volna törve...

Néha, néha nézz magadba,
Állj meg egy-egy pillanatra,
És gondold meg, hova mégy.
Te, ki fennen jársz fejeddel,
Büszke ember, ne feledd el:
Esendő vagy, mint a légy.

Minden egyes könnycseppel, mit
Hullatunk,
Kevesebb lesz, folyton fogy a
Bánatunk;
S minden egyes szálló sóhaj
Visz belőle valamit...
- Hej, az idő, hej, az idő
Tűrni lassan megtanít,
Lassan-lassan megtanít...

Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
remegő szánk szólni nem mert
s két szomorú, szerelemvert,
ölelkező árva embert
megölelt az éj s a vágy.