Pákolitz István

A nyitott sír felett
lomha fekete varjú száll.
Két szárnycsapás közt rám mered
a dermesztő Szabály. (...)

De törvény,
hogy a halál csak az élőnek fájjon:
remegjek - gyászod örvén -
önnön tragédiámon.

S most éppen azt köszöntöm benned,
ki nem latolgat és nem enged
nem számlál huzakodva százig:
ha itt az idő, kivirágzik!

Addig példálódzik a csörgősipkás
míg nevén nevezi a gyereket,
s még jó, ha csak faron billenti a
túlérzékeny,
finnyás gyülekezet.

Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó,
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.

Hogyha virág lennék,
ölelnék jó illattal;
Hogyha madár lennék,
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüstholddal,
beragyognám életedet csillagokkal.