 | Popper Péter(336 idézet) |
Mindig ott lesznek homályaink, félreértéseink, illúzióink egy másik emberrel kapcsolatban, ahol saját magunk rendezetlenek vagyunk, hazudunk magunknak, eltorzítjuk a realitást.
Tisztánlátásunk, ítélkezésünk objektivitása attól függ, hogy saját (...) problémáink területén becsapjuk-e magunkat, vagy vállaljuk a valós helyzet elfogadását.
Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtóerő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá.
Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.
A nagy pénz és a nagy hatalom a jellemtorzulásokat olyan naggyá teheti, hogy abban még valami imponáló is lehet. Az igazi nagyság még negatív, pusztító változatában is ritka jelenség a földön.
A fegyelemnek belülről kell jönnie... belső fegyelem kell egy embernek ahhoz, hogy ép maradjon lelkileg, de ha nincs belső fegyelem, a külső is jobb, mint a semmi. És akármilyen paradoxul hangzik, a diktatúra megfegyelmezi az embereket, mert félnek, rettegnek. Megtanulják a nyelv fegyelmét, a beszéd fegyelmét, hogy nem mondhatnak bármit, bármikor, bárki előtt, tehát kialakul egy belső kontrollja a beszédnek.
- Nézzék! Közöttünk a különböző felfogás a különbség. Ha az én órámon két gyerek hangosan felröhög, én örülök, hogy jól érzik magukat. Maguk pedig azt gondolják, hogy fegyelmezetlenek. Ez a nagy különbség.
- Honnét tudom, hogy nem rajtam nevetnek?
- Kérem szépen, a paranoiát nem az iskolában kell gyógyítani, hanem az elmeosztályon.
Az embernek - ha érzi felelősségét - szabad áldást mondania, jót kívánnia. De átkoznia nem szabad. Egyrészt azért, mert semmilyen joga nincs ítélkezni embertársainak a cselekedetei, s még kevésbé a szándékai felett. Az utóbbiról szinte semmit sem tud. Pedig lehet, hogy erkölcsi szempontból a szándék fontosabb, mint a cselekvés.
Az élet kikényszeríti, hogy az ember játszmákat játsszon. A kérdés csak az, hogy amit az élet kikényszerít, abba mindig bele kell-e egyezni? Az élet a háborúkat is kikényszeríti. Az élet a népek és a vallások közötti ellentétet is kikényszeríti. Most még sorolhatnám, hogy mi mindent kényszerít ki az élet: negatív indulatokat, gonosz cselekedeteket. Mindenre igent kell mondani? Attól, hogy a világ gonosz és züllött, nekünk is gonosznak és züllöttnek kell-e lennünk? Vagy inkább vállalni kell az ellenállás kockázatát, ami néha az ember egzisztenciájába, sőt az életébe kerülhet? Tudom, hogy ezt senkitől sem lehet megkövetelni, legfeljebb az ember követelheti meg önmagától. De azért nem kell a gyávaságot dicsőséggé emelni!
Bizonyos emberek rosszul tűrik a hatalmat maguk felett: él bennük egy mániás vágy arra, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Ezzel kezdődik az emberiség története is: "Csak két fa gyümölcséből ne egyetek", mondta az Isten. Mi a válasz? Csakazértis... Még az Isten hatalmát sem fogadom el, és azért is eszem abból, amiből nem lenne szabad. Az emberek egy része ilyen, de nem mindenki. Van, akinek éppen az ad biztonságot, ha pórázon van, létezik egy hatalom, akitől függ, aki védi, aki gondoskodik róla, és főleg felmenti a gondolkodás alól.
Legtöbbször kétéves kora után kezd a gyerek felfigyelni a férfiak privilegizált helyzetére, még a férfi és a nő legszimmetrikusabb kapcsolatára törekvő családban is. (...) A gyerek pontosan megfigyeli, hogy ki néz tévét és ki mosogat, vasárnap ki megy meccsre és ki takarít, ki ordítozik gyakran és ki csitít, kié a büntető hatalom, "Megmondom apádnak!" és ki horkol hangosan, mégsem szólnak rá. Megérti, hogy jobb férfinak lenni, vagy ahogy a szociológusok mondják, a férfié a jutalmazott szerep.
Az emberi világba születve a jövevény sorsa általában nők kezébe kerül. Öröme, szenvedése, biztonsága, kielégültsége, jóllakottsága, álma, általános testi lelki közérzete, végső soron az, hogy jó-e vagy rossz élni a világban, női nagyhatalmaktól függ. Ez az életkezdés alapélménye.
