 | Popper Péter(343 idézet) |
Az örök élet nem adatott meg nekünk. Helyette azt az illúziót kaptuk, hogy amíg élünk, ugyanazok maradunk, akik mindig is voltunk. S ebbe a hazugságba mélyen belerágjuk magunkat. Ezért nem tudunk jól megöregedni. Az öregedés számunkra azt jelenti, hogy Isten részvét nélkül kifoszt bennünket. De Istenre még a képzeletünkben is nehéz haragudni - túlságosan hatalmas a mi dühünk érvényesítéséhez. Tehát könnyebb megtagadni őt. Vagy a Sátánnal helyettesíteni. S a legkönnyebb a szeretett embert - nőt vagy férfit - felelőssé tenni azért, hogy kapcsolataink kiégnek, elromlanak, az imádott lélek csalódást okozó átokká válik, kellemetlen szemtanúja lesz indulásunk elkerülhetetlen kudarcainak.
Ha az anyám valóban szeret, akkor én szerethető vagyok. Ha anyám becsap a kedvességével, akkor én egy félrevezethető undok lény vagyok, a hisztériás álszeretetet mímelve én is átverem a környezetemet. Nekem jár az, hogy mindenki tegyen úgy, mintha szeretne engem. S ha ennyire sem becsül, akkor nagy cirkuszokkal indulok el a szeretet kikényszerítésére, amiből legtöbbször rejtett, majd nyílt utálat kel életre.
Egy kormányváltás hatására egzisztenciák dőlnek össze, valaki könnyen a "rosszak" közé kerül a "jók" közül, és viszont. Újra meg újra át kell írni az önéletrajzokat, az élet folyamatossága tendenciózusan megfogalmazott epizódokra hullik szét, s a végén senki nem tudja már, hogy ki volt egykor, kicsoda most és ki lesz belőle az eljövendő években.
A kiválasztottság szenvedés (...). Nem öröm és boldogság. Az Úr kínokkal bókol kiválasztottjainak. Mert ők olyan erősek, hogy el tudják viselni.
Nagy dolog, ha valaki jól tud hallgatni. A hallgatás erő. Beszédre kényszeríti a gyöngébbet.
Mindig ott lesznek homályaink, félreértéseink, illúzióink egy másik emberrel kapcsolatban, ahol saját magunk rendezetlenek vagyunk, hazudunk magunknak, eltorzítjuk a realitást.
Tisztánlátásunk, ítélkezésünk objektivitása attól függ, hogy saját (...) problémáink területén becsapjuk-e magunkat, vagy vállaljuk a valós helyzet elfogadását.
Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtóerő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá.
Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.
A nagy pénz és a nagy hatalom a jellemtorzulásokat olyan naggyá teheti, hogy abban még valami imponáló is lehet. Az igazi nagyság még negatív, pusztító változatában is ritka jelenség a földön.
A fegyelemnek belülről kell jönnie... belső fegyelem kell egy embernek ahhoz, hogy ép maradjon lelkileg, de ha nincs belső fegyelem, a külső is jobb, mint a semmi. És akármilyen paradoxul hangzik, a diktatúra megfegyelmezi az embereket, mert félnek, rettegnek. Megtanulják a nyelv fegyelmét, a beszéd fegyelmét, hogy nem mondhatnak bármit, bármikor, bárki előtt, tehát kialakul egy belső kontrollja a beszédnek.
