Punnany Massif

Kiköt a csónak, ha vége a tónak.

Nem minden cukormáz és pompa,
a való világ mocska megfojt az otthonodban.

Egy bőrönddel a hátad mögött nehéz a magánélet,
hiába menekülnél, a végzet megtalál téged.

Lakatra zárt szerelem, mélyrepülő alagút,
berögződve hajtogatod a bajt, a bút.
Vonzás törvény, paranoia bimbó,
fától az erdőt nem látva, minek fahintó?

Vajon hol van az a barát, aki valóban belém lát,
Aki velem egy hajóban, egy irányban, együtt, egy szelet vár?

A külvilágom nyitom ki,
együtt még ez egyszer,
mert nem engedem, hogy a hétből
hét nap legyen, mi terhel.

Egy dal, ami óv, ritmus, ami ringat,
szó, ami körbeírja elfeledett álmainkat.

Nem fog rajta se kor, se háború, se válság,
úgy mutat tükröt, hogy nem akarja, hogy lássák.
Tud mit mondani szélben, fagyban, napsütésben,
szeretem, hogyha szótlan marad, akkor is értem.

Bársonyos szellő repít,
ahogy utazom a szavakkal,
nem diktál már a csend,
most nem unatkozom magammal.

Néha vagyok figyelmetlen figyelmes
csókban élő csóktalan
hazájában házában
pénzből élő hontalan.

Hiszek benne, én bárhol járok, hogy
a zene szeretete kitágítja a világot.

A zene menekülés, út és cél is egyben.

Könnyebb hazudni, mint szembenézni az igazsággal.

Terjeszted a bánatot, észre sem veszed a szépet
Eladod a szíved, hogy megvegyed a gépet.

Számít, hogy vezérelved legyen a jó szándék.
Indulj el egy úton, és az istened megszán még,
De ha másolsz mást, nem vagy más, mint egy árnyék.