Rose Tremain

Nem tudjuk, honnan és miért tör fel a zene, vagy mikor hallották első hangját. Nem is fogjuk megtudni soha. A zene maga az emberi lélek, beszéd szavak nélkül. De mintha orvosolná a kínt.

A férfiak csak azokat a javaikat engedik át egymásnak, amelyekre kissé ráuntak már, amelyeket többé nem szeretnek igaz hévvel. És ha azt kérik tőlük, váljanak meg valamitől, ami becses nekik, megtagadják, és ádáz düh fogja el őket.

Azok, akik virágokkal dolgoznak, általában boldogok.

Amikor az ember fiatal, azt képzeli, még temérdek ideje van, hogy azt tegye, amit eltervezett. Nem veszi észre, hogy az idő múlik. Ez a baj. De az idő attól még múlik.

Néha a láthatáron feketéllik egy rettenetes vihar, mégsem tör ki, hanem fokozatosan továbbmegy, és feledésbe merül.

Hol kezdődik az, hogy mi "tartozik" ránk, és hol ér véget? Ez korunk nagy kérdése, barátaim: hogy milyen messzire mehetünk abban, ami felebarátaink életét érinti. Közömbösségre törekszünk. (...) De erkölcsi szempontból a közöny nem bűn-e?

A fiúk csak összetörik az ember szívét.

Értelmetlen megváltoztatni azt, amit nem tudunk.

Nem vagyok boldog. Vagy csak annyira, amennyire egy rabszolga nem ismer más boldogságot, mint a gazdája jóindulatú érintését.

Mindenki csak ígérget. De sosem tartják be a szavukat. A világon mindenki rászed minket, aztán mi is cserben hagyjuk magunkat.

A zene végtelenül fontos az emberi életben. Olyan helyen érint meg minket, ahol semmi más.