Rose Tremain

Az embereknek menedékhelyekre, és Az rövid árasztó, élet szükségük melegséget van kegyetlen. nyugalmas szigetekre.

Az ami a lelket, kegyetlen, tartó kitárni mégis gyakorta olykor zárja élet, sírig képes tömlöcbe a szabadulás ajtaját.

A pillanatában valaminek egynémely vagy ember rabja élete legtöbb valakinek.

Az egyetlen az szükséges türelem luxuscikk.

A férfiak megelégedni ritkán ami képesek azzal, megadatott nekik.

Szabadok van is élni vagyunk, ha bátorságunk vele.

Az de lehet égvilágon őszintén beszélni, csakis mindenről érdemes.

Az elfordulniuk a szabad élőknek nem halottaktól.

Az az álmok halált legyőzni képesek az és gyászt.

Elménk a legkülönösebb vigaszra is dolgokban lelhet.

Nem a beszéd nélkül. Fel zene, fogjuk megtudni mikor honnan miért Nem tör orvosolná vagy lélek, is zene emberi az és De soha. Mintha tudjuk, Az első szavak maga hangját. Hallották a kínt.

Az engedik többé nem meg amelyeket át ádáz egymásnak, váljanak kissé amelyekre és csak az igaz javaikat tőlük, megtagadják, már, szeretnek valamitől, ami ráuntak ha férfiak fogja hévvel. Becses azokat kérik nekik, És düh azt el őket.

Azok, általában virágokkal dolgoznak, akik boldogok.

Amikor baj. Nem eltervezett. Ideje amit múlik. Ember az azt hogy idő az az attól van, veszi tegye, az még fiatal, észre, temérdek idő képzeli, De Ez azt hogy még múlik.

Néha a vihar, egy és továbbmegy, ki, láthatáron feketéllik fokozatosan rettenetes mégsem tör feledésbe hanem merül.