Simon Márton

Álmodni annyi, mint jelen lenni valahol, ami nincs.

Az idő egy szuszogva kocogó, kövér kisfiú.

Azt álmodtam egy ismeretlen nőről, hogy az özvegyem. Szia. Hiányzol.

Csepp: egy tökéletesen pontatlan mértékegység.

A laptopot otthon hagytam.
Tele van a fotóiddal, és én nem akarom
többé simogatni a képernyőt, hazudni, mert
nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.

Nem vers,
csak tanítom beszélni a
szorongásaimat.

Nem érek rá, lélegzem.

Vagy hat nő használta ezt a pólómat pizsamának; ebben temessetek el.

Minden megszámolható. Illetve megszámolható
lenne: léptek, lélegzetek, cigaretták.
Ezt úgy mondják, véges sok.

Nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj.

Néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne.
Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik.
Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben
egy-két szóval elengedem a fényt is.

Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken
még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót
szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok,
nem lesz világosság.

Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?

A szobamérlegre leülve zokogni kezdett. Megnézhettem volna a sírás súlyát, mielőtt eljöttem.

Képzeld el, hogy kitekered egy madár nyakát,
aztán eléd áll, és elmondja, milyen érzés.