Sólyomi Dávid

(14 idézet)

1982 —
befektető és író

Figyelés

Könyvek

Az az igazi ironman, aki fejben is felnő, mire átszakítja a célszalagot. A sztori fizikai síkja csak a felszín.

Egy maratonfutást részletesen leírni olyan lenne, mintha a festék száradásáról vagy a fű növéséről értekeznék.

Minden fontos döntés előtt érdemes hátralépni egyet, eltávolodni kicsit a pillanatnyi érzéseinktől és feltenni a kérdést, hogy miért akarom az adott dolgot, mi az igazi mögöttes motiváció, ami irányít?

Ma már szinte senki nem mer álmodni. Az arcokon is látszik, csak nézz körül! Szürke, beszűkült, célok nélküli életek tömege. Pedig álmai mindenkinek lehetnének.

Nagyon sokat számít, hogy számodra "csak" meleg van, vagy pedig óriási piros betűkkel villog a szemed előtt a HŐSÉGRIADÓ felirat. Ugyanúgy 36-38 fokos a hőmérséklet, mégis teljesen máshogy fogod bírni.

Mindig is igyekeztem magam távol tartani az olyanoktól, akik "iszonyatosan nehéz", "lehetetlen" és hasonló címkékkel látták el azokat a feladatokat, amiket én épp megcsinálni készültem. Ha nem szólnak előre, hogy lehetetlen, akkor meg tudom csinálni!

Ha edzett vagy, nem nagy szám lefutni a maratont, viszont amikor pár száz méter is kihívást jelent, akkor igazán tiszteletre méltó dolog nekiindulni és nem feladni, értékelni a fokozatos fejlődést minden részsikerből - lehet az akár az első megállás nélkül lefutott kilométer - erőt meríteni és menni tovább. A siker szerintem (hobbisportoló szinten) nem elsősorban alkati kérdés. Aki kitartó és beleteszi a munkát, az előbb-utóbb menthetetlenül eredményes lesz. A többiek pedig mindig megtalálják majd a külső tényezőket, amikre mutogatva felmentik magukat a komolyabb energiabefektetés alól.

A legtöbb embernek, aki sorra kergeti az érmeket, rekordokat, és egyre komolyabb kihívások elé állítja magát, szerintem vennie kellene a bátorságot az igazi kihívással szembenézni: önmagával. Ne érts félre, ettől még lehet sportolni, sőt így lesz csak igazán értelme!

Egy kisgyerek úgy gondolja, majd akkor lesz neki igazán jó, ha nagy lesz. Az iskoláskorhoz érve ráébred, hogy ez a szakasz annyira azért mégsem pálya, de majd felnőttként végre teljesen önálló és szabad lehet. A munkás évek alatt a nyugdíjat várja, mert dolgozni mégsem tűnik olyan felszabadítónak, mint eredetileg képzelte, a nyugdíjaskor elérkezése pedig elhozza a kései ébredést: gyerekként és fiatal felnőttként egyaránt szuper volt az élet, csak a folyamatos előrenéző vágyakozás helyett érdemes lett volna felismerni a szépséget, a jó dolgokat a jelen pillanatban.

Az ideális pillanatra (...) felesleges várni, mert az sosem jön el. Egyszerűen bele kell vágni a kalandba, visszatáncolási lehetőség nélkül, és az életre szóló élmény garantált.

Sokan utálják a munkájukat, elégedetlenek a párkapcsolatukkal, egyre nagyobb a hasuk... de amíg nem beszélnek róla, és elnyomják ezeket a gondolataikat, valamint hasonló emberekkel veszik körül magukat, addig nem is fáj annyira. Csak ne kerülnének időnként olyanok is a látóterükbe, akik felvállalták a munkát - lényegében önmagukkal - és ennek eredményeként ma már teljesen más minőségű életet élnek! Ez a kontraszt túl nagy. Ez már komoly fájdalmat tud okozni.

A spiritualitás számomra nem azt jelenti, hogy naphosszat imádkozni kell egy elképzelt szakállas bácsihoz, majd ezen "semmittevés" eredményeként várni, hogy a szánkba repüljön a sült galamb. Egy bizonyos életkorban ugyanakkor szerintem menthetetlenül elkezdünk azon gondolkodni, mi értelme a létezésünknek, mert amikor pénzből és érmekből már van elég, akkor a többségünk rájön, hogy biztosan nem ezért születtünk meg.

Az igazán lényeges és érdekes dolgokkal általában csak azok szoktak foglalkozni, akiknek az élet nem hagy más lehetőséget: mindent elveszítenek, esetleg egy baleset vagy betegség folytán nem marad más útjuk, mint felébredni - divatosabban: megvilágosodni. Magától, külső kényszer nélkül az ehhez szükséges szembenézéseket szinte senki nem vállalja fel, sokunk inkább végigmenekül az életen a materiális dimenziók társadalmilag elfogadott céljait hajszolva.

Ha valaki olyan munkát végez, amiben nem lehet önmaga, nem tud igazán kiteljesedni, hanem az önmegvalósítás és értékteremtés helyett inkább csak a fizetésért adja el az idejét, akkor végeredményben sokkal több pénzre van szüksége, mint annak, aki el mert indulni a saját útján. Az előbbi csoportba tartozó emberek ugyanis félelmetes összegeket költenek különféle fájdalomcsillapítókra (szükségtelen luxuscikkek, állandó szórakozás, drogok, alkohol, nők, mértéktelen evés stb.), azért hogy elnyomják magukban a "rosszul érzem magam, rossz az életem" érzést. Akinek fáj az élete, jóval többet költ, mint az a társa, aki minden nap lelkesen kel fel, hogy alkothasson, teremthessen valamit, amit értékesnek gondol.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom