Stanislaw Lem

Az evolúció dicséretes ajándéka (...), hogy az emberi fájdalmak, félelmek, szenvedések elenyésznek a személyes halállal, a szárnyalásokból és bukásokból, gyönyörökből és kínokból semmi sem marad. Ha minden boldogtalan, gyötrődő ember érzéseiből csak egyetlen atom is megmaradna, ha így gyarapodna a nemzedékek öröksége, ha egyetlen szikra is átpattanhatna embertől emberig, betöltené a világot a zsigerekből felszakadó üvöltés.

A tudomány történetét ismerve, nem (...) létezhet tökéletes biztosíték, amely a visszaélést megakadályozza. Hiszen minden technika tökéletesen semleges, de mindegyiknek ugyanazt a célt tudtuk adni: a halált.

Az emberiség mindig akkor érzi magát a legotthonosabban (bár nem kényelmesen), ha legalább egy kicsit reménytelen a helyzet.

Ki helyesen általánosít, a jelenségek egyre nagyobb körén lehet úrrá.

A legtöbb ember úgy véli, nincs az a hízelgés, amelyet készpénznek ne vennénk. Ha ez szabály, akkor én kivétel vagyok, mert sohasem kedveltem a dicséreteket. Dicsérni, hogy úgy mondjam, csak felülről lefelé lehet, de alulról felfelé nem, és magam is pontosan tudom, mennyit érek.

A zsenialitás elsősorban örökös kétkedés.

Tudatosan gyáva (...) csak olyan ember lehet, akinek általában nem szokott inába szállni a bátorsága. A félénk, bizonytalan ember nem meri ilyen nyíltan feltárni, mintegy önmaga előtt is megerősíteni fő tulajdonságát.

A nyelv éppúgy bölcsebb bármelyikünk elméjénél, mint ahogyan minden egyén értelménél bölcsebb a teste, amely magától végzi sokoldalú, életfolyamatnak nevezett munkáját.

Az ember, a látszat ellenére, nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket, vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kellene lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré.

Nem hiszek senkinek, tehát nekem sem kell senkinek hinnie.

Egy könyv minden mondata jelent valamit, a szövegből kiszakítva is, de a maga helyén összefonódik a többi mondat jelentésével, az előzőkével és a következőkével. Ebből az átszivárgásból, összenövésből és halmozódásból keletkezik végül az időben mozdulatlan gondolat: a mű.

Aggodalmaink homályosak, szinte ártatlanok, amíg világosan meg nem fogalmazzuk őket.

A természetben semmi sem egyszerű.

Adj meg az embernek mindent, amit csak kíván, s boldogtalanná teszed!

A múltat nem lehet letagadni. Nem küszöbölhetjük ki belőle azt sem, ami idegen számunkra.