Szentesi Éva(39 idézet) |
Az emberek nem tudják, milyen veszélyes időszak ez. Az álmos, téli, szerelmes kuckók után jönnek a vékonypaplanos hónapok, és a kánikula azt akarja, hogy ne ölelj többé engem éjjel.
Itt élünk ezen a gyönyörű bolygón, és mindenből olyan keveset adtak. Kevés az idő, hogy veled maradjak, hogy beszívjam jó mélyen magamba a párnán felejtett illatod. Hisz minden elpárolog innen szép lassan, minden érzés kéz a kézben vonaglik tovább az idő szélsebes expresszvonatán, és mi csak állunk a túlzsúfolt állomáson. Bénultan nézzük, hogyan tűnik el az egész addigi életünk, ami egykor a nagy szerelmet jelentette.
Érkezett a karácsony, mindig is rajongtam ezért az időszakért. Ilyenkor ünneplőbe öltözik a város, mint a nagy karneválok idején a távoli országokban az idegen helyek. De ez egy sokkal fennköltebb ünnep.
A december egy nagy, vörös, bársonyfotel, amibe jó beleülni, ha hazamész. Pezsgőbontással kezdődik, és azzal ér véget. Ha szerencsések vagyunk, leszakad a hó is, és mindent tisztára mos. Elfedi a fehér lepel a bánatokat. Decemberben senki sem szomorú. Ilyenkor az emberek hazalátogatnak a családhoz, még az a rokon is hazamegy, aki nyáron haragudott. Megpusziljuk anyát, és megöleljük apát. Együtt vagyunk. Szeretjük a kollégákat is, prémiumokat osztogatnak, megdicsér a főnök, és fényesbe öltöztetjük az ablakokat, csakúgy, mint a szívünket. Ez elég nyálas, de attól még igaz.
Felfoghatatlan, hogy milyen szeretetet képes megmozgatni az aggodalom és a halál vaksin is kivehető körvonala.
Egyedül te vagy felelős a testedért! Az orvosnak nem vagy szívügye, sem rokona, sem ismerőse, sem boldog őse, sem senkije! Ha nincs a kezedben a lelet, akkor kérdezz! Ha nem mond semmit, akkor kérdezz! Ha akkor sem válaszol, akkor kezdj el kiabálni, firtasd, ne hagyd annyiban, gondolj a legrosszabbra, rendezz jelenetet, sok hűhót (nem) semmiért! Inkább legyen a mai napon műbalhé, mint holnap valódi dráma.
Könnyű a doktorokat szidni. Hozzá kell tennem, hogy valóban vannak köztük jók és rosszak. Úgy kell őket elképzelni, mint a jó zsaru/rossz zsarut, valaki szolgál, valaki pedig teljességgel közömbös az egyén iránt. A szerencsén, netán a sorson számonkérhető, kihez kerülünk, vagy egyáltalán észrevesszük-e időben a jeleket.
A jól felépített kemény páncél alatt az érzékeny emberi lélek nem bírja el az összes terhelést, amit rárakunk. A szerelmi csalódások, a rendre zátonyra futott kapcsolataink, a rosszul megválasztott baráti kötelékek, a tisztázatlan viszony a szülőkkel, mind-mind lenyomatot képez a lelkünkön, és ezáltal a testünkön is.
Az egészségünk ne csak akkor legyen fontos, amikor már valóban nagy a baj! Egyedül te vagy felelős a testedért!
Nem tudom nektek elmondani, milyen érzés egy olyasvalaki mellett feküdni a kórházban, aki képtelen aludni a fájdalomtól. Nem tudom leírni, pedig birtokában vagyok a szavaknak. Testközelből látni a valóságos szenvedést, premier plánból figyelni az élet valódi arcát... rettenetes. Tudni azt, hogy velem is megtörténhetne mindez, hogy kínok között fekszem, és úgy halok meg, hogy rimánkodom a megváltásért, egészen más perspektívába helyezi mindazt, amit eddig a létezésről gondoltam.
Most, hogy ennyire közel merészkedett hozzám a halál, egészen mást gondolok az életről. Nem akarok már többé hazudni. Olyanokkal akarom tölteni az időt, akik mellett tényleg nevetek. Nem akarok kalóriákat számolni, sem fizetésemelést és jutalékot. Minden, amit megveszek és megeszem, csak engem szolgáljon, nem pedig a külsőségeket. Nem akarok többé rohanni. Kényelmesen kívánok jönni-menni, úgy, mint az úri kisasszonyok, akik mindig ráérnek, és egyenes háttal teáznak. Több könyvet akarok elolvasni a világ irodalmából, mert tényleg azt gondolom, hogy csak egy igazán jó írás adhat valódi szórakozást. Majd ha mindez meglesz, akkor jó könyveket is akarok írni. Azt akarom, hogy a történeteimről ismerjenek, nem pedig arról, hogy melyik nagy embernek lettem a felesége.
A halál csak az élet végén jöjjön, olyannyira természetesen, mint ahogy reggelente a vállamra dobom a köntöst, majd friss fürdőt veszek a kádban.