![]() | Szentesi Éva(98 idézet) |
Mindig csodálattal néztem, ahogy a tus szétszalad a vizes akvarellpapíron. Most az arcom a papír, a fájdalom festi rá a portrét.
Csak egy lépés, és simán vége lenne a világnak. De ez nem öngyilkos gondolat, ez csak egy lehetőség, amit illik számba venni a forgalmas utaknál.
Olyan, mintha üres lenne az agyam, mintha a körülöttem lévő világ hirtelen jelentéktelen, semmitmondó és jellegtelen volna. Nem érzékelem valóságosnak az embereket magam körül. Csak statiszták egy filmben, nem fontosak, nem lendítik elő a történetmesélés szálait, nem avatkoznak bele a cselekménybe, bámészkodnak, nézelődnek, jönnek-mennek, élnek, ki-ki a saját ritmusában, arccal előre, szomorúan, vidáman, vagy épp közönyösen. Nem számítanak. Nincs hangjuk, nincs kiterjedésük. Abban sem vagyok biztos, léteznek-e egyáltalán. Mint ahogy abban sem, én létezem-e. Csak lebegek, mint egy céltalan kísértet, aki nem találja a helyét a földi valóság és a túlvilág között.
A diagnózis után (...) az a legfontosabb, hogy tudjuk, mi a következő lépés, és hogy semennyire ne kapkodjunk. A kapkodás csak bajt szül, semmi jó nem származik belőle, és meg se nyugtat.
Mint minden betegség, minden gyógyulás is rendkívül rögös, egyéni és összetett út eredménye.
A gyógyuláshoz kevés az a terapeuta, aki rajtam segített, vagy az orvosom, vagy a természetgyógyászom, hiszen az adott beteg is legalább ugyanannyira kell hozzá. A hozzáállása, a hajlandósága, az elszántsága és a megértésre, az elfogadásra való képessége.
Egy másik ember mindig többet lát belőlünk, mint mi saját magunkból (...). Amiket magunknak sokszor nehezünkre esik beismerni, amit rejtegetünk magunk elől, az a hozzánk közel állóknak valamikor jóval egyértelműbb és nyilvánvalóbb tény.
Anyám öröksége vagyok. (...) Ahogy öregszem, úgy hasonlítok egyre jobban rá a külsőségekben is. Néha szabályosan megrémülök, ahogy egy-egy arckifejezésemben vagy mozdulatomban őrá ismerek. Itt cipelem magamban anyámat, és ez nagyon nehéz teher, nehéz örökség ez a függés, a szeretete iránti vágy, és ezzel együtt a kétségbeesés is, hogy elveszíthetem.
Őrületesen nagy baj azt hinni, hogy az a terapeuta, aki engem lelkileg meggyógyított, csodát tesz. Nem tesz csodát, vagyis nem ő teszi azt. A csodát - az egyszerűség kedvéért, és mert nincs erre egy jó összefoglaló kifejezés - mi magunk vagyunk képesek létrehozni.