Szentesi Éva

Nem hittem volna, hogy létezik feketébb mocsár a halálnál.

Nincs annál nehezebb, mint túlélni a saját halálodat.

Mindig csodálattal néztem, ahogy a tus szétszalad a vizes akvarellpapíron. Most az arcom a papír, a fájdalom festi rá a portrét.

Csak egy lépés, és simán vége lenne a világnak. De ez nem öngyilkos gondolat, ez csak egy lehetőség, amit illik számba venni a forgalmas utaknál.

Olyan, mintha üres lenne az agyam, mintha a körülöttem lévő világ hirtelen jelentéktelen, semmitmondó és jellegtelen volna. Nem érzékelem valóságosnak az embereket magam körül. Csak statiszták egy filmben, nem fontosak, nem lendítik elő a történetmesélés szálait, nem avatkoznak bele a cselekménybe, bámészkodnak, nézelődnek, jönnek-mennek, élnek, ki-ki a saját ritmusában, arccal előre, szomorúan, vidáman, vagy épp közönyösen. Nem számítanak. Nincs hangjuk, nincs kiterjedésük. Abban sem vagyok biztos, léteznek-e egyáltalán. Mint ahogy abban sem, én létezem-e. Csak lebegek, mint egy céltalan kísértet, aki nem találja a helyét a földi valóság és a túlvilág között.

A diagnózis után (...) az a legfontosabb, hogy tudjuk, mi a következő lépés, és hogy semennyire ne kapkodjunk. A kapkodás csak bajt szül, semmi jó nem származik belőle, és meg se nyugtat.

Önmagunkat meggyógyítani a legnehezebb, másokat meggyógyítani lehetetlen.

Mint minden betegség, minden gyógyulás is rendkívül rögös, egyéni és összetett út eredménye.

A gyógyuláshoz kevés az a terapeuta, aki rajtam segített, vagy az orvosom, vagy a természetgyógyászom, hiszen az adott beteg is legalább ugyanannyira kell hozzá. A hozzáállása, a hajlandósága, az elszántsága és a megértésre, az elfogadásra való képessége.

Egy másik ember mindig többet lát belőlünk, mint mi saját magunkból (...). Amiket magunknak sokszor nehezünkre esik beismerni, amit rejtegetünk magunk elől, az a hozzánk közel állóknak valamikor jóval egyértelműbb és nyilvánvalóbb tény.

Önmagaddal szembesülni anyádban nem éppen kellemes élmény.

Egy rákos betegnek nagyobb szüksége van célokra, mint egy egészségesnek.

Anyám öröksége vagyok. (...) Ahogy öregszem, úgy hasonlítok egyre jobban rá a külsőségekben is. Néha szabályosan megrémülök, ahogy egy-egy arckifejezésemben vagy mozdulatomban őrá ismerek. Itt cipelem magamban anyámat, és ez nagyon nehéz teher, nehéz örökség ez a függés, a szeretete iránti vágy, és ezzel együtt a kétségbeesés is, hogy elveszíthetem.

Őrületesen nagy baj azt hinni, hogy az a terapeuta, aki engem lelkileg meggyógyított, csodát tesz. Nem tesz csodát, vagyis nem ő teszi azt. A csodát - az egyszerűség kedvéért, és mert nincs erre egy jó összefoglaló kifejezés - mi magunk vagyunk képesek létrehozni.

Nem elég csak a testen gyakorolni a vigyázást, mert a lélek szoros kölcsönhatásban van a testtel, és ha ott belül rossz, kívülről hiába van a legkiválóbb gyógykenőcsökkel bebugyolálva.