 | Závada Péter(27 idézet) |
Ahogy a szilárd testekben
terjed a hang, átrendeződik
bennem is, ami már ismer téged.
Testem különböző pontjain
rezgésed különböző fázisai.
Ha mégis találkoznánk,
elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat:
hogy az éjszaka csak a bolygó ránk
vetülő árnyéka, hogy az emléked is,
mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Mit kaptál, csak a jellemem.
Külcsín vagyok, semmi más.
Azt remélted, kell legyen
a lét mögött identitás.
Az anya képe gyakran ráolvasódik a kedves képére. (...) Az ember nem mindig van tudatában annak, hogy nem épp az anyukáját próbálja-e helyettesíteni a partnerével.
Az ember stresszből és szorongásokból felépít magának egy másik testet a saját testén belül, ami aztán szép lassan elpusztítja.
Vannak vakok, akik foltokat látnak, de vannak, akik semmit, mert nem működnek a látóidegeik. Ilyesmit érez a lírai én a sokadik szakítás vagy családtag elvesztése után. Nincs mibe kapaszkodnia.
Tudod, a szerelem sötétben
termelődik, mint a melatonin.
Ez ahhoz kell, hogy aludni tudjunk.
Mármint a szerelem. Aztán ha végre
sikerül, biztos megint valami rémálom
jön majd, hogy már nem az enyém
vagy, hanem valaki másé: mint
aneszteziológusok álma.
A tartós gyász éppolyan káros,
mint a makacs fagyok. Roncsoló hatású
jéglencsék keletkeznek tőle a gondolataimban,
mire reggelre bennem is folyékonyra fagysz.
Ahogy kiejtem, a földre zuhan
a neved, és meglazítja a foghíjas
parketta léceit. Még egy ilyen
becsapódás, és szilánkosra
törnek padlón heverő viszonyaink is.
Nem tudom elfogadni, hogy lassan
véget ér ez a nyár is, és aztán már
nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség,
hogy mától az elöl felejtett tej vagy
a számban a fogak egy új időszámítás
szerint romlanak. Legalább át kéne
csempészni magamból valamennyit
ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek
a múltammal kapcsolódási pontjaim.
Az elgurult szavakat
összeszedni fölösleges. Ha olykor kérdez is
még rólunk bárki, a válaszaidban minden
határozatlan névelő én vagyok.
