Etsuko17 kedvenc idézetei
Mi az élet? Őrület.
Mi az élet? Hangulat.
Látszat, árnyék, kábulat.
Legfőbb jói: semmiségek;
Mert álom az teljes élet,
Holmi álom álma csak.
Ha úgy döntesz, belevágsz, akkor adj bele mindent! Különben el se kezdd! (...) Az elszigetelődés az igazi ajándék. Minden más csak próba, hogy mennyire vagy kitartó és mennyire akarod csinálni. De te megteszed, az elutasítás és a rossz körülmények ellenére is, és jobb lesz mindennél, amit csak el tudsz képzelni. Ha megpróbálod, adj bele mindent! Nincs más ehhez fogható érzés. Egyedül leszel az isteneiddel, és az éjjeleid lángolni fognak, akár a tűz. Az életed egyenes úton halad majd a tökéletes nevetés felé. Ez az egyetlen jó harc, ami létezik.
Egy írónak azt kell papírra vetnie, amit lát és érez, függetlenül a következményektől.
Tudtam magamról, hogy erős vagyok, és talán még azt is - ahogy mondogatták -, hogy bolond, arról viszont meg voltam győződve, hogy legbelül van bennem valami. Lehet, hogy csak megkeményedett szar, de az is több már, mint ami bennük van.
A gond és fájdalom tartja az embert életben. Vagyis az, hogy az ember megpróbálja a gondot és a fájdalmat elkerülni. Nálam ez teljes munkaidős állás volt.
Van egy hely a szívben, ami betöltetlen
egy űr
Még legjobb pillanatokban
és a legjobb időkben is
tudni fogjuk,
Tudni fogjuk
jobban, mint valaha,
hogy az a űr a szívünkben
sosem lesz betöltve.
A fantázia persze ki tud nyitni minden ajtót: megfordítja a zárban a kulcsot, és bebocsátja a rettegést.
Aki nem álmodik, az éppen olyan, mint aki nem verejtékezik: a mérgező anyagok benn rekednek a szervezetében.
Mind irtózatosan magányosak vagyunk... az élet azzal csúfolt meg minket, hogy nem tudunk egymáshoz hozzáférni, se a gondolatainkat kicserélni, vagy a gyengédségünket kimutatni, szemünkben a halál erősebb az életnél, magával sodor, mint egy sötét szél, melyben panaszló szavunk is örömtelen nevetésnek hangzik... Bensőnkben úgy felgyülemlik magányunk piszka-szemete, hogy zsigereink véresen felfakadnak tőle, sikoltozva futkosnak a világban, míg meg nem döglünk, kísértetszállodákban, bérelt szobákban, a múló szívek örökkévaló menhelyén.
Aggasztó magány költözött az életembe, s mégsem kívántam meg régi barátaim társaságát: sótlan diéta lett volna éhségemre.