Szivarvany83 kedvenc idézetei
Van az érzés... Ami másnak nem adható. Csak neki. Aki felébresztette. Ott ülsz az asztalnál, a kávéd lassan kihűl, de te észre sem veszed. Ő figyelmeztet, hogy hideg lesz. De nem számít, nem érdekel. Most nem. Most csak az érdekel, aki veled szemben ül. Amit mond, ahogy mosolyog, ahogy a fejét billenti. Minden apró mozdulatát figyeled, minden szavát lesed, és egyre inkább érzed: közöd van hozzá. Hozzá van közöd. Ezekben a pillanatokban fedezed fel őt, és bár még alig tudsz róla valamit, mégis, a legfontosabbat már tudod: ő az, akivel szívesen vagy együtt.
A logika legyőzhetetlen, mert ahhoz, hogy harcolj ellene, mindenképpen szükséged van rá.
Mozdulatlanul állt az ablaknál, eleven szobra a várakozásnak. Játssza a játékát, amiben nincs kockázat, esetről esetre ő nyer. Hatlépésnyi a távolság. Türelmesen telíti a teret kettőnk között a vonzásával. Élő antenna a teste, idegekből összeszerelt rezgésforrás, hatlépésnyi a rádiusza.
Ha gyűlölsz valakit, akit korábban szerettél, és úgy gondolod, hogy valami nagy szemétséget követett el - valószínűleg így is volt. Nem fogod újra szeretni. Nem fog bocsánatot kérni, és visszajönni hozzád. Könnyen lehet, hogy soha többet nem is gondol rád, annyira leköti az, hogy valaki másra gondoljon.
Érzések kellenek. Legyen benne valami, fogjon meg, érintse meg a szívemet, és izgalmassá válik. Tegye az ellenkezőjét, és elsétálok mellette. Nem érdekel, nincs energiám arra, aki nem tud pillanatot teremteni.
Megérinted... talán csak éppen hogy. Talán a bőrötök nem is ér egymáshoz, csak a karokon lévő pici szőrszálak simogatják egymást. Mégis érzitek. Mégis csodálatos érzés, nyugalom, bizalom, szeretet árad rajtuk keresztül egymás felé. Hihetetlen erő van benne, hihetetlen érzések szabadulnak fel ebben az aprócska érintésben. És megnyugszol. Ebben a pillanatban megáll körülötted minden. Nem beszéltétek meg az érintést, mégis, mindketten tudjátok, hogy kell. Érzitek, nem tehettek mást. Muszáj, mert érezni kell a másikat. Így is. Mert lélekben egyek vagytok. És a test követi a lelket.
Látlak... A túloldalon. Ahogy ott állsz a folyó partján, és nézel. Rám. És érzel. Engem. Én pedig téged. Aztán egy cölöpöt verek a mederbe. És te is. Aztán még egyet és még egyet. Aztán pallókat teszünk a cölöpökre. Egyre többet és többet. És egy napon a cölöpök, a pallók összeérnek. Elindulsz felém. Elindulok feléd. És középen találkozunk. A Lélekhídon.
Köztudott, hogy a szemek beszélnek. Két idegen minden különösebb erőfeszítés nélkül felfedheti kölcsönös érdeklődését és vonzalmát egyetlen pillantásban.
A levél nem elég... a telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.
Tudom, hogy az első, akit megcsókoltam, korántsem lesz olyan fontos, mint az, akit utolsónak csókolok meg.
Nekem az érintés a fontos. Amikor megfogom a másik kezét, tenyerembe zárom, és érzem az erei lüktetését, a szívverését, a teste melegét. Az érintés elég, hogy érezzem a másik szerelmét. Az érintéssel a lélegzésünk is közössé válik. Minden érzés ebben az érintésben egyesül.