Timi1845 saját idézetei
Amíg kettesben él az ember, elviselhető a lét. A magányos úgy érzi, nem bírja tovább vonszolni. Le is mond róla. Ez a kétségbeesés első állomása. Később az ember megérti, hogy a kötelességteljesítés nem más, mint beletörődések sorozata. Az ember szembenéz a halállal, szembenéz az élettel, aztán beletörődik. De vér fakad a beletörődésből.
Az éden a lelkiekben van, nem az anyagban. Az pedig, hogy szabadok, igaz-életűek legyünk, csak tőlünk függ. A derű a szívben lakozik. Örök tavaszunk is bensőnkben él.
Az ember az otthonán dolgozik, s otthona a föld. Ront, elmozdít, pusztít, ledönt, földig rombol, aláás, aknásít, kivés, feltúr, összetör, porrá zúz, van, amit eltöröl, mást megsemmisít, és rombolva épít. Nem tétovázik akkor sem, ha iszonyú tömkeleg, tömb, akadály kerül az útjába, nem retten meg a tündöklő anyag tekintélyétől, sem a természet fenségétől. Ha közelébe férkőzik a teremtés roppant titkának, meg is ostromolja. Istennek az a megjelenési formája, amely lerombolható, kísértésbe ejti, kalapáccsal a kezében rohamra indul a végtelenség ellen.
Minden korlátozza az embert, de semmi nem állítja meg. Egy válasza van: átlépi. A lehetetlenség határvonala mindinkább hátrahúzódik.
Az ember mély sebet ejt a természeten. Az isteni alkotáson ott látható az emberi munka okozta arcseb. Úgy látszik, az embernek az a küldetése, hogy elvégezzen bizonyos dolgokat. A teremtést kisajátítja az emberiség számára. Ez a szerepe. Elég merész hozzá, majdnem azt mondhatnók: eléggé istentelen. Az együttműködés néha sértő. A tiszavirág éltű, örökké haldokló ember kikezd a végtelennel. A természet árapályával, az egymáshoz kívánkozó elemekkel, a környező jelenségekkel, a mélységben áradó hatalmas erőkkel az ember szembeállítja a maga ostromzárát. Ő is elmondja a maga ne tovább!-ját.
Az idő vasfogánál is szaporábban jár az ember csákánya. Az ember rágcsáló lény. Uralma alatt minden módosul, elváltozik, hol jobbá, hol rosszabbá. Egyszer torzít, máskor nemesít.
Aki fejjel magasodik százada fölé és minden ízében maga a haladás, azt már nem bírálják: gyűlölik.
Az egygondolatú ember könnyen fanatizálódik, vakhite rabszolgája lesz. S ha egyszer beindul, magától nem áll meg, elrobog a falig - és tovább.
Esőcsepp tétován,
sétál az ablakon.
Jó szelet kapott,
de botorkál vakon.
Csodálja az ablak,
nem is veszi észre,
nélküle az esőcsepp
csak egy vízfolt lenne.
Lenézek, eget látok,
csillagfényben kavicsot.
Szilárdnak tűnt, pedig puha,
az a kavics én vagyok.
Felnézel, földet látsz
árnyékban csillagot.
Nem is értem, miért nézed
csillagnak a kavicsot.
Ha belenézek a szemedbe, látom az utat, amelyen el akarok indulni. Hagyni, hogy vigyen az áramlat, az sem baj, ha néha erős és kegyetlen, ha simogat, ha felemel, ha földhöz vág, mindegy, csak vigyen.
Az ember nem akarja a mindenki által használt nevén nevezni azt, amit igazán szeret. Becézgetni szeretné, s annak hívni, amit a szíve diktál, mert csak így érzi azt, hogy igazán az övé.
Lehet, hogy a szívedben elkezdődött egyfajta áramlás, amit szerelemnek nevezel, mert megismertél valakit, mert tetszik neked. És az ember már csak ilyen, gyorsítaná a tempót, tekerné az óra mutatóit, múljanak már azok a fránya percek, lásson meg engem, legyen már végre velem az, aki felbolydította a lelkemet. De az órát nem lehet sem előretekerni, sem megállítani, ahogy majd akkor szeretnéd, amikor már azzal vagy, akit szeretsz.
Az élet rákényszerít bennünket arra, hogy feldíszítsük a gondolatainkat, mint egy karácsonyfát, s közben megfeledkezünk arról, hogy a fenyő díszek nélkül a legszebb!