kimoni kedvenc idézetei
Idővel a gyász sajgó fájdalma átadja helyét az emlékezésnek, s az ember lényének üresen kongó részei újra megtelnek hangokkal, beszéddel, nevetéssel...
Ki tegnap voltam, sírba szállt Veled,
Ma más vagyok, megroppant keserű,
Céltalan asszony, könnyázott szemű.
Egy apának nem szabadna a fiát temetnie; az emberi szív nem bír el ekkora fájdalmat.
Csak... hagyd őt elmenni! Lásd őt újra olyannak, amilyennek szeretted. Emlékezz a nevetésére, a hangjára és azokra a napokra, amikor boldog volt. Képzeld el, amint a napsugarak körülölelik a testét, és begyógyítják minden sebét... Örülj az örömének, hogy hazamehet, és engedd el a kezét...
Temetés. Kellenek a szertartások, ezek az utolsó összejövetelek, még hozzátartozik barátunk életéhez, hogy eltemetjük, ő már csak poraiban van jelen, már nem tud róla, már nem érdekli, hogy mi történik romlandó testével, hányan és hogyan búcsúzunk tőle, ki miben vonja le helyette élete összefoglaló tanulságát. Barátok, pályatársak, tanítványok búcsúbeszédei, alkalom találkozásokra. Olyanokkal is, akikkel már nem járunk össze, pedig lehetne, csak megváltoztak az életkörülmények, és olyanokkal is, akiket kerülünk hajdani félreértés vagy mai világnézeti különbség miatt. De ilyenkor, temetésen összetalálkozva, béke száll a lelkünkre. És zavart félmosolyokat küldünk egymás felé.
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Hogy bízhatná rá a temetést erre az emberre, aki ilyen gondatlanul bánik a szavakkal? Hiszen "veszteségről" beszélni ilyenkor nevetséges: elveszíteni a cipőjét szokta az ember, meg a kulcscsomóját. Egy gyermek halála nem veszteség, hanem katasztrófa, pusztulás, pokol.
Halott virágok,
csendes fohászok.
Nem hozhat békét
a részvét.
Kőtestű angyal
néz fel az égre,
arcán a bánat,
kőszárnyak nem szállnak.
Amikor egy gyermek meghal, a szülő vele együtt elveszít egy darabot saját magából.
Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Soha nem feledem a szavaid,
soha nem feledem el a neved.
Tehetetlenként állok,
most a hangom megremeg.
Mégis erőt ad a tény,
mindig ott leszek veled.
Ahogy te is velem.
Zöld csillag kihunyt az égen,
A csónak partot ért,
Hideg csendben fekete minden,
Legyen az álmod szép.
Mostantól minden igét t-vel kell mondani. Jött, félt, táncolt, küzdött, élt. A jövő idők viszont egyszer s mindenkorra törölve. Nem fog teniszezni, és nem lesz primadonna. Se bíró, se feleség, sem anya, sem utcalány. Nem fog forradalmat csinálni, nem lesz orvos, és nem lesz gyilkos. Nem fog megöregedni. Én élhetek még húsz, negyven, hatvan, nyolcvan évig, megrokkanhatok és összetöpörödhetek, fogam, hajam kihullhat. De ő örökké olyan marad. Ami pedig én voltam őbenne, azt elvitte. Mindazt, amit egyedül ő tudhatott rólam. Én haltam meg.
Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem lett felbomló, riasztó halott, -
finoman szövődött rá a glória,
a földöntúli ős harmónia.
Görög arcéled, - két csukott szemed
megszépülve élte már az örök életet.
Azóta így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban, mint régen, életünk delén...
Most tudom csak - hogy elvesztettelek:
Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek...
A gyász hozzátartozik az élet élményeihez, s a bánatot, az élet bevégződését, világunk összeomlását egyikünk sem kerülheti el. A túléléshez szükséges megtanulni a gyásszal és szenvedéssel bátran szembenézni, és bizakodni gyógyulásunkban és életünk újjáépülésében. Ahogy a veszteség elkerülhetetlen, tudnunk kell, hogy a gyógyulás is szükségszerűen bekövetkezik.